Angel újratöltve - Francia nyelvlecke

Sziasztok!

Igen, igen, ez én vagyok :D Nem csalás, nem ámítás, így az egyetem vége felé rájöttem, hogy kell nekem az írás! DE még mennyire, hogy kell! Miután 6 hónappal ezelőtt lezártam a Londoni alkonyt nem is hittem, hogy ennyire hiányozni fog ez az egész... Tévedtem, most pedig egy könnyed történettel szeretnék ismét visszatérni közétek, ha ugyan még elfogadtok és támogattok :$

Na de egy szónak is száz a vége, íme a lényeg, amiért megszületett ez a bejegyzés:

Fiatalság. Életre szóló barátságok. Egyetemi bulik. Szerelem. Tanulás? Semmiképpen! Erről szólnak egy huszonéves, egyetemista lány mindennapjai. De mi történik akkor, ha a jól megszokott hétköznapokat felforgatja egy mindezidáig ismeretlen srác? Begyógyíthat-e olyan sebeket, amelyekre azt hittük, nincs gyógyír? Buta kis románc, amely megszínesíti az utolsó egyetemi éveket, vagy egy örök szerelem kezdete? Ha velem tartasz, megtudhatod! 

 Ez a Francia nyelvlecke története, ami remélhetőleg a Ti tetszésetek is elnyeri majd! A blogot itt érhetitek el: http://francianyelvlecke.blogspot.com/

Csók, Angel

Londoni alkony - 82. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 82. fejezetet! Még nekem is furcsa mindez, hiszen mint ahogy azt tudjátok, ez a Londoni alkony utolsó fejezete. Mikor először megfogalmazódott bennem a történet, egy percig sem gondoltam, hogy ilyen népszerű és sikeres lesz a köreitekben. Pontosan emlékszem, mikor kétkedve írtam le Amy érzéseit, ahogy arra is, amikor az első bíztató szavakat kaptam. Magam sem hiszem el, hogy mindennek 1 éve és 1 napja… igen, 2009. október 12.-én este 9 órakor fejeztem be az 1. fejezetet. Azóta 1214 kommenttel örvendeztettetek meg, valamint 63 rendszeres – és ki tudja hány nem rendszeres – olvasó követte nyomon a történetet hétről-hétre. Ezalatt az idő alatt én is sokat kaptam Tőletek, némelyikőtök a barátommá vált. Most értem csak igazán Paulo Coelho szavait, miszerint: „Amiről az író azt hitte, hogy magányos munka, egyszer csak átalakul: híd lesz belőle, csónak, amelynek segítségével a lelkek közlekednek és kapcsolatba kerülnek egymással.” Nem tagadom, sokszor voltak mélypontok is, nem volt mindig ilyen rózsaszín ez az elsőre varázslatos világ, mégis visszatekintve, semmit sem bánok, hiszen többségben vannak azok a pillanatok, amikor ez az egész a mindent jelentette számomra...

Végül elérkeztünk a tényleges búcsúhoz. Amy és Rob története ezzel a fejezettel lezárul, ám szándékosan nyitva hagyom a lehetőségeket. Elvégre sosem tudni, mikor pattan ki a fejemből egy olyan gondolat, amely mindent ismét az útjára indít, nemde? Sokan úgy gondolhatjátok, ahogy Vavyan Fable: „A regények folyton akkor érnek véget, amikor csúcspontjára hág a szenvedély. Mintha az író nem vágyna tovább időzni hősei és gyávái sorsával.” Ez azonban nincs így az én esetemben, csupán én azt az elvet vallom, miszerint a jó író abbahagyja, ahol mások folytatnák, és folytatja, ahol mások abbahagynák. Utoljára szeretnék megkérni minden olvasót, aki eddig „elkísért”, hogy írjon pár sort. Tisztában vagyok vele, hogy már nincs tétje, nem jön új fejezet, így feleslegesnek tarthatjátok, nekem azonban rengeteget jelentene! Köszönök mindent még egyszer, jó olvasást!

Puszi, Angel

Ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=FoleYM723BQ


82. fejezet: Örökkön örökké


"- Csak egy világ van – felelte a leány halkan – s akik szeretik egymást, találkoznak benne újra és újra. Találkoznak, elbúcsúznak és elmennek. Aztán újra találkoznak, és újra elmennek, újra meg újra, míg elérkezik az idő, amikor nem kell, megváljanak egymástól többé." (Wass Albert)


Csendben figyeltem, ahogy ledobta a cipőjét, majd elmélyülten húzni kezdett egy vonalat a homokba. Nevetségesnek tűnt, ahogy ott egyensúlyozott amiatt, hogy egy tökéletes kört formáljon, mégis türelmesen vártam, mire is akart mindezzel utalni. Eszembe jutottak az iskolai apró szívek, amelyeket oly nagy gonddal formáltunk a szeretett félnek, bizakodva a pozitív válaszban.

- Sok időm volt rá, hogy végiggondoljam, mivel is bizonyíthatnám a szerelmemet irántad – szólalt meg egy kis idő múlva. – Először arra gondoltam, hogy szavakkal mondom majd el, de úgy érzem, nincsenek megfelelő szavak. Aztán ott volt a másik lehetőség, hogy megmutassam egy másik szenvedélyem által, a zenével… de ezt a lehetőséget már eljátszottam.

- Rob, kérlek – indultam el felé, de megállásra késztetett a tekintetével.

- Hagyd, hogy befejezzem – kérte, én pedig engedtem neki. Hosszú, már-már végtelennek tűnő percek után végre megfogta a kezem, és a kör közepére állított, amit előzőleg oly gondosan rajzolt. – Mikor gyerekek voltunk, anya sokszor elvitt minket a tengerhez. Olyankor egész nap lenn voltunk, homokvárat építettünk, úszkáltunk, majd mikor elfáradtunk, kiültünk a partra.

Hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim, és egy percre átengedtem magam az örvénylő érzéseknek, melyek azonnal hatalmukba kerítettek. Csukva volt a szemem, míg Rob keze az enyémet simogatta olyan gyengéden, akár a hajamba belekapó esti szél, amely kellemes borzongást keltett bennem. A hangja betöltött mindent, én csak figyeltem őt, s közben megszűnt létezni a világ.

- Váratlanul a kezébe vett egy kavicsot, és rajzolni kezdett valamit a homokba. Egy kört rajzolt, és beleültetett engem, majd azt mondta: – Van egy világ a lelkemben, talán pont ilyen alakja van, mint ennek a körnek, melynek Te vagy a közepén. A legigazabb vallomás volt ez, amit valaha kaptam, és most ugyanezt az érzést szeretném megismertetni veled, Amy.

Könnyes szemmel néztem rá, végre képes voltam megtenni anélkül, hogy bármilyen rossz emléket felidéztem volna. Megöleltem. Képtelen voltam tovább úgy élni, hogy nem tartott a karjaiban, nem érintett meg, nem csókolt minden pillanatban. Kissé eltolt magától, de pár perc habozás után kimondta azt a szót, amely a mai napig oly tisztán csengett a fülemben.

- Szeretlek, Amy – suttogta a fülembe.

Halk szavai, melyekre oly régóta éhezett már a szívem, valósággal simogattak, ismét kész voltam elmerülni az őrült szerelemben, abban a világban, amely nem is oly régen még a szakadékot jelentette számunkra. Lehunyt szemmel vártam a következő lépését, s amikor újra megéreztem forró leheletét az ajkaimnál, a testem azonnal reagált a hívogató gesztusra.

Ajkai most is ugyanolyan féltő óvatossággal kényeztettek, mint az első éjszakánkon. Először csak gyengéd kóstolgatással próbálkozott, majd mikor ösztönösen fontam nyaka köré a karjaim, a nyelve is azonnal becsatlakozott az érzéki játékba, hogy ezzel is az őrületbe kergessen. Teljesen átadva magam a pillanatnak viszonoztam buja csókjait, miközben eleredt az eső.

Az égi áldás olyan gyorsan érkezett a semmiből, hogy esélyünk sem lett volna a menekülésre. Mosolyogva szakadtunk el egymás ajkaitól, és csendben tűrtük, ahogy az eső lassacskán mindent elmosott körülöttünk. Fejemet előbb a homlokának támasztottam, majd az ég felé fordítottam a tekintetem. Mintha minden régi rosszat elfeledhettünk volna… ezt éreztem akkor és ott.

- Gyere, Amy – ragadott karon, és futni kezdett.

Az eső közben szakadatlanul zuhogott, ezzel teljesen átáztatva a ruháinkat. Mivel nem tudtam volna egyedül kiigazodni Los Angeles mindig nyüzsgő utcáin, így hagytam, hogy Rob vezessen. A sokadik sarok után végre úgy tűnt, hogy közel járunk a célhoz, ugyanis lassabb tempóra váltottunk, a másik oldalon pedig megpillantottam egy nagyobb épületegyüttes gigászi alakját, amely valószínűleg a hotelé volt.

Amint zöldre váltott a lámpa, Rob ismét futásnak eredt. Igaz nem teljesen értettem, hogy minek ekkora sietség, hiszen már teljesen eláztunk. A hotel halljába belépve senkivel és semmivel sem törődve indultunk el a liftek felé. Az egész szálloda tipikus mása volt az eddig látottaknak, de egy percig sem kételkedtem benne, hogy kitűnő az ellátás, hiszen Steph nem küldte volna akárhová Robot.

Mégis mindig idegenkedtem az ilyen helyektől. Sose tudtam volna elképzelni az életem egy személytelen szobában, ahonnan az időm nagy részében szinte ki sem tehettem volna a lábamat. Többek között ezért is becsültem Robot, ő képes volt ezt jól kezelni, vagy szimplán csak hozzászokott már. Aztán ott voltak még azok az emberek, akik fontosak voltak… sosem bírtam volna távol maradni tőlük.

- Uram, várjanak! – ütötte meg a fülemet egy hang, amire Rob is azonnal felkapta a fejét. – A hotel vendége egy üveg pezsgőre, esetleg küldessek fel még valamit? – nyújtotta át az italt. – Tiszta törülközőket?

- Köszönjük, másra nincs szükségünk – emelte magasba a pezsgőt, majd beléptünk a liftbe. – Szánalmas alak, biztos szerette volna tartani a gyertyát – húzta csibészes mosolyra a száját.

- Rob! – hordtam le finoman. – Csak kedves akart lenni, ez a munkája – forgattam a szemeim, mire csak egy szenvedélyes csók volt a válasza.

Semmi kétség, tudta, hogyan hallgattasson el a kellő pillanatban. Szenvedélyesen nyomott a lift kijózanítóan hideg falának, közben ismét érzéki csókokkal kényeztetve engem. Amint kinyílt a lift ajtaja, kérdezés nélkül kapott az ölébe, így vitt a bejárati ajtóig. A mágneskártyával egy perc alatt kinyitotta az ajtót, és ugyanilyen sietős mozdulattal lökte be a lábával.

A szobában jótékony félhomály uralkodott, csupán a néha-néha cikázó villámok fénye világította be a teret. Mikor ismét a saját lábamon álltam, megpróbáltam a villanyt megkeresni, de Rob megállított a mozdulatsorban. Értetlenül néztem rá, a szemem csak lassan alkalmazkodott a bántó sötéthez, de azonnal biztonságban éreztem magam, amikor megéreztem karjait a derekamon.

- Mire készülsz? – túrtam bele vizes tincseibe.

- Még kérdezed? – villantotta rám vágyakozó kék szemeit. – Mit szeretnél? Mondjam, vagy inkább mutassam? – simított végig az oldalamon, még közelebb húzva magához.

- Mutasd! – kuncogtam, ahogy megéreztem izzó parázsként égető ajkait a nyakamnál.

Szorosan egymásba kapaszkodva oldalogtunk el az ágyig, miközben egy percre sem hagytuk abba szédítő csókjaink osztogatását. Mintha bizony sosem ízlelhettem volna édes ízét, így hát egészen olyanná váltam, mint egy szenvedélybeteg… Igen, ez volt a megfelelő kifejezés, egy szenvedélybeteg voltam, a csókjainak rabja.

Gyengéden döntött hanyatt az ágyon, majd óvatosan rám borult, miközben minden porcikám a folytatásért kiáltott. Elrévedt pillantásokkal jutalmazott, majd miután betelt a látványommal, végre cselekedett. Sosem éreztem még ilyen intenzíven a közelségét, minden tele volt az illatával, a lényével, és én mégis minduntalan arra vágytam, hogy még közelebb legyen hozzám.

Mindkettőnkben felébredt a vágy, s bár eszünk ágában sem volt finomkodni, egyelőre csak jelképesen térképeztük fel a másik testét. Az esőtől ránk tapadt ruháink ellenére bőrünk úgy gőzölgött, mintha fel akartunk volna robbanni a bennünk lakozó szenvedélytől, ezt pedig tovább fokozta a tény, miszerint Rob egy pillanatra sem hagyott fel a kényeztetésemmel.

Mikor éppen nem az ajkaimat ostromolta, a fülem mögötti érzékeny területet halmozta el apró harapásokkal és csókokkal, mindezt megfűszerezve kezei combomon való kalandozásával. Én sem voltam tétlen, egyik lábamat azonnal dereka köré kulcsoltam, míg ujjaim mindeközben barna tincsei között táncoltak, várva a kínzó folytatást.

Kezei pontról pontra csúsztak fel, míg el nem értek a mellemig, hogy ott gyengéd becézésbe kezdjenek, halk sóhajokat kicsalva belőlem. Minél gyorsabban meg akartam szabadulni az időközben feleslegessé vált vizes anyagtól, ám Rob nem engedte, hogy megtegyem.

- Majd én kicsomagollak – nyögte a fülembe rekedtes hangon, azzal keze ígéretéhez híven útjára indult a vállam mentén, lehámozva a vékony pántot.

A fenekem alá nyúlva húzott fel magához –forró csókokkal elhalmozva –, így immár mindkét lábamat csípője köré fonhattam, a bensőmben pedig útjára indult az a bizonyos forróság. Kezeimet lefejtette a nyakáról, s karjaimat a magasba emelve fejtette le rólam a ruhát, ezzel alig hagyva kettőnk között akadályt.

Kezét újra végigsimította arcomon, kulcscsontomon, majd melleim vonalán, melyet ideiglenesen a fehér csipkemelltartó takart. Ám nem sokáig. Hátravetett fejjel élveztem érintését bőrömön, ahogy megküzdött a kapcsokkal, és csókokkal hintette tele a fedetlen, lágy halmokat. Az ölemben pulzáló vágy az ezerszeresére hágott, csípőm önálló életre kelve préselődött Rob – ruhán keresztül is egyértelmű jeleket adó – férfiasságához.

Én is adni akartam neki ebből a felülmúlhatatlan érzésből, ezért vetkőztetni kezdtem őt. Először csak a vizes fekete ingből hámoztam ki tökéletes felsőtestét, utána a nadrágja övével kezdtem foglalatoskodni, amiről heves csókjaimmal próbáltam elterelni a figyelmét, ugyanis nem akartam, hogy megállítson.

Képtelen voltam magam tovább türtőztetni, egyre jobban magával ragadott a hév, majd mikor ujjaim férfiassága köré fonódtak, és belenyögött a csókunkba, tudtam, hogy nem lesz megállás. Forrón csókoltam, miközben kezeim ütemesen mozogtak lüktető vágyán, míg ő mindezért mélyről jövő morgásaival ajándékozott meg.

Elragadtatottan figyeltem vágytól elhomályosult arcát, ahogy akadozva vette a levegőt, mindeközben egyik kezével szorosan derekamat ölelve, egyre szorosabban és szorosabban húzott magához. Pihegve borult a vállaimra, hátam simogatását és a lágy puszik osztogatását azonban egy percre sem hagyta abba.

Önző módon azonban mégis arra vágytam, hogy végre viszonozza az iménti gesztust, ugyanis amíg ő átélte a gyönyört, az én lényem is szüntelenül a beteljesülésért kiáltott. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, a következő percben újra teljes súlyával rám nehezedett, majd gyötrő lassúsággal haladt kiszemelt célja felé.

Ismét a finomság dominált minden érintésében és csókjában, de amint elérte az utolsó akadályt jelentő apró fehérneműt, oda lett minden elhatározása. Egyetlen határozott mozdulattal tépte le rólam, majd egyik ujja lassan elmerült bennem, ezzel ütemes nyögéseket a felszínre hozva.

- Ne kínozz tovább, érezni akarlak – nyüszítettem neki vágytól elcsukló hangon, és megerősítésképpen megemeltem a csípőmet. – Gyere már!

Leírhatatlan érzés volt, amikor hosszú idő után újra magamban éreztem őt. Minden apró porcikámban érzékeltem a gyönyör szétáradó erejét, amely az egész bensőmet elöntötte. Csípőjének ritmusa egyre többször váltott át keményebb tempóba, én pedig élveztem minden egyes percét.

Újra és újra kitöltötte a testemet, és én minden egyes mozdulatára kéjes nyögéssel válaszoltam. Egy erőteljesebb lökést kísérően úgy éreztem, mintha egy forgószél kapott volna fel… egyetlen ölelésünkben szerettem és gyűlöltem, szelíden és vadul, gyönyörű őrület ringatott, majd lágyan elejtett, akár egy könnyű pihét…


Féltem. Nem csak attól, hogy talán ezt az egészet csak képzeltem, csak egy szép álom volt, hanem a fájdalomtól is, ami már egy ideje úgy kísértett, mint az árnyékom. El sem tudtam neki mondani, hogy hányszor vágytam erre a pillanatra. Hányszor képzeltem el, ahogy újra és újra megcsókolom, az ő ajkai pedig szüntelenül az enyémeket falják.

Már-már görcsösen kapaszkodtam abba az érzésbe, hogy igenis itt fekszik mellettem most is, ahogy régen… mégsem mertem kinyitni a szememet. Pedig mindössze ennyit kellett volna tennem, vagy egyszerűen csak átölelni őt, ahogy egy kislány szorongatja a plüssmaciját. Az ezernyi kusza gondolatfelhő közül egy halk hümmögés térített magamhoz, és félve ugyan, de kinyitottam a szemem.

Nem csak álmodtam őt, tényleg ott feküdt mellettem. Figyeltem a halk szuszogását, ahogy a mellkasa felemelkedett, a teste minden rezdülését. Nem tudtam, egyszerűen nem tudhattam, hogy meddig lesz így, ezért próbáltam minden egyes mozzanatot az emlékezetembe vésni. Akár egy filmnél… tisztában vagy vele, hogy talán nincs több ráadás.

Még az sem zavart, hogy egy hotelben vagyunk. Az elmúlt időszakban bármit, tényleg szó szerint bármit megadtam volna azért, ha akár csak az utcán is láthattam volna őt. Bár mindig azon voltam, hogy elűzzem az emlékét, a szívem azonnal megdobbant, ha csak a közös képeinkre siklott a tekintetem.

Elmondhatatlan érzések keringtek bennem, talán szavakkal ki sem lehetett volna fejezni őket. Az egyik részem úgy vonzódott hozzá, mint a mágnes egyik pólusa a hozzá hasonlóhoz, a másik viszont még mindig megtört volt, és kétségekkel teli. A fájdalom emlékeiben elmerülve észre sem vettem, hogy mennyire eltelt az idő.

- Ne menj el – hallottam meg Rob hangját a hátam mögül, amikor megpróbáltam észrevétlenül felülni az ágyon. – Maradj még – tette hozzá gyengéd hangon, majd közelebb húzódott, hogy egy gyengéd csókot leheljen a lapockámra, majd pedig a vállamra. – Azt hittem, hogy soha többé nem kell átélnem a hiányod, te mégis itt akartál hagyni, ugye? – adott hangot a saját, s talán az én félelmeimnek is. Elvégre az éjjel nem éppen a szavaké volt a főszerep, sőt… viszont a gondjaink még mindig megbélyegezték az együtt töltött perceket. – Kicsim, hallasz?

- Hallak, Rob – sóhajtottam nagyot, miközben visszabújtam ölelésre tárt karjaiba, melyek bilincsként öleltek körül. Egészen el is felejtettem, milyen érzés volt mellette ébredni, beszívni az illatát... minden olyan új és mégis ismerős volt egyben. – Ugye ezúttal nem hagyjuk, hogy tönkremenjen? – suttogtam a mellkasába, és éreztem, hogy megremegett. – Nem akarom megint átélni mindazt, amit ez alatt a három hónap alatt – néztem fel rá.

- Nem is kell! – vágta rá miután rendezte a vonásait. Látszott rajta, hogy őt is annyira megviselte ez az egész, mint engem, bár ez semmit sem változtatott a tényen, hogy ami történt, az megtörtént. – Ezúttal nem hagyom, hogy bárki vagy bármi közénk álljon majd, érted, Amy? – Olyan meggyőzően mondta, hogy egy percig sem merült fel bennem az ellenkezője, így végleg lezárva ezt a korszakot, megcsókoltam. – Hé, ne ilyen hevesen – nevetett fel, és homlokon csókolt. – Ma még programunk van, és ideje megvalósítani az álmainkat!

Vonakodva figyeltem, ahogy kotorászni kezdett a bőröndjében és előhalászott egy farmert meg egy szürke pólót. Csak ekkor realizálódott bennem, hogy nekem semmim sincs, amit felvehetnék, mindössze az a fehér ruhám, amelyikben tegnap voltam, és valószínűleg az is csurom víz. A következő döbbenet sem váratott sokáig magára, ugyanis az említett darab szőrén-szálán eltűnt a szobában.

- Rob, talán mielőtt bárhová is megyünk, hazavinnél, hogy átöltözzek valami kényelmesebbe? – kiabáltam be neki a fürdőbe. – És a ruhámat se… – azonban mielőtt folytathattam volna, megjelent az ajtóban, kezében a ruhámmal. – Azt meg hol találtad? Mit keresett a fürdőben?

- Csak kivittem az este, hogy megszáradjon – rakta le az ágyra. – Gondoltam, hogy nem így akarsz kisétálni a hotelből – nézett végig rajtam, én meg zavaromban azt se tudtam, hogyan csavarjam magam köré a lepedőt. – Na már most félre ne értsd, én imádlak, de nem akarom, hogy más is így lásson.

- Kivételesen egyetértünk – öltöttem rá a nyelvem, majd én vettem birtokba a fürdőszobát.


A tegnapi esőnek már nyoma sem volt, mi pedig csak szeltük az utakat. Los Angeles mindig lenyűgözött, a gondolat pedig, hogy egykor azt hittem, ide köt majd az életem, kivételesen boldogsággal töltött el. Mosolyogtam, egyszerűen csak boldog voltam, ezt pedig tovább fokozta, mikor Rob sebváltón pihenő keze összekulcsolódott az enyémmel.

Mintha minden és mindenki jelentéktelenné vált volna… csak mi ketten léteztünk, akár a rózsaszín mindennapjainkban, amikor csak mi voltunk. Hirtelen kedvem támadt megkérdezni, hová is tartunk, de Kellan házának látványa minden kimondatlan kérdésemre választ adott, így miután Rob lefékezett a bejárón, már rohantam is ajtót nyitni.

- Mire ez a nagy sietség? – tolta fel a szeméről a napszemüvegét egy hamiskás mosoly kíséretében.

- Csak látni szeretném, mire készülsz – kacsintottam rá, majd magára hagytam a nappaliban, amíg én átöltöztem.

Szerencsére nem kellett sokáig válogatnom, felkaptam egy farmer rövidnadrágot, egy kék, keresztpántos topot és ezzel késznek is nyilvánítottam magamat. Hátra volt még egy gyors fésülködés, aztán a földszintre siettem, ahol Rob már türelmetlenül toporgott.

- Kész vagyok, akár indulhatunk is! – kaptam a keze után, és a kijárat felé kezdtem húzni. – Ugye nem öltöztem túl a programhoz?

- Gyönyörű vagy – tért ki a kérdésem elől. Egyértelmű volt, hogy meglepetést akart szerezni, én pedig úgy döntöttem, hogy kivételesen hagyom neki.

Útközben Rob megejtett egy telefont is, de nem igazán értettem, miről is beszélt az illetővel. Csak annyit sikerült kivennem a gyors hívásból, hogy valószínűleg ő is jelen lesz majd ott, ahová tartottunk. Sajnos a kíváncsiságom és az elhatározásom, miszerint nem faggatózom, kezdett semmivé foszlani, mintha soha nem is létezett volna.

Los Angeles külvárosában jártunk, amikor végképp azt éreztem, hogy nem bírom ki, muszáj megtudnom, hová tartunk. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, egy ismerős ház képe villant fel előttem. A gyomrom görcsbe rándult, és varázsütésre minden világossá vált… Rob az általam kinézett házakat akarta megnézni velem.

- Ez komoly? – kaptam a keze után, ő meg ismét nevetni kezdett. – De honnan? Mikor? Miért? – zúdítottam rá minden kérdésemet.

- Candy besegített – vallott színt, ezzel megmagyarázva mindent. – Elmondta, hogy akkor este azért jöttél, hogy megmutasd a házakat, amiket kinéztél. Hazamentem, és azonnal felhívtam az ingatlanosokat, hogy megtudjam, megvannak-e még a házak. Nos, kettő még szabad – biccentett a ház felé –, és bíztam benne, hogy még te is hiszel ebben a közös jövőben.

Olyan félszeg volt, a régi Robra emlékeztetett, akit megismertem. Lágy csókot adtam neki, majd mielőtt más vizekre evezhettünk volna, kipattantam a kocsiból, és egyenesen a ház felé vettem az irányt. Robnak kellett pár perc mire beért, de mire a bejárati ajtóhoz értem, karja már a derekamon pihent.

- Üdvözlöm Önöket, Carl Brightman vagyok, az ingatlanügynök – mutatkozott be egy magas, harmincas éveiben járó férfi. – Erre jöjjenek, megmutatom a lakást – mutatta az utat.

Az egész épület lenyűgöző volt a maga nemében. Carl szája be nem állt, mindenféle érdekességet megosztott velünk az egyedi tervezésen át egészen a fa padló származási helyéig. Számomra azonban még mindig nem az volt a mérvadó, hogy hány fát vágtak ki azért, hogy minden tökéletes legyen, hanem az, hogy azzal legyek, akit szeretek. Ezt a személyt pedig számomra Rob testesítette meg.

Végigjártuk az egész kis birodalmat, a konyhától kezdve egészen a hálószobáig, míg vissza nem tértünk a nappaliba. A szemem azt a csodás panorámát fürkészte, amely az üvegablak mögül elém tárult, amikor Rob hátulról átölelt, és csak csendben figyelte a tanakodásom. Behunytam a szememet, és megpróbáltam elképzelni, hogy reggelente majd itt éljük a közös életünket… tetszett, de valahol mélyen azt éreztem, hogy ez mégsem az igazi.

- Mire gondolsz? – érdeklődött kíváncsian. – Miért érzem úgy, hogy nem ez álmaid otthona, hm?

- Mert így van – mosolyodtam el, ahogy ölelkező sziluettünket figyeltem a faltól falig tartó üveg előtt állva. – Ez a ház nem az igazi, Rob.

- Akkor megnézzük a másikat, hátha az lesz a befutó – állított magával szembe, de a kezemet egy percre sem engedte el –, és ha kell, akkor még egy tucatnyit is! Gyere, ábrándítsuk ki Carlt, és hagyjuk, hagy érzelgősködjön tovább a padlójával.

Carl egész jól fogadta a visszautasítást, bár kétségem sem volt azt illetően, hogy nem először járt így. A következő ház az előzővel ellentétben Los Angeles szívében volt, és nagyon is élénken élt minden részlet a képzeletemben. Az a megfogalmazhatatlan érzés uralkodott el rajtam, amikor azt éreztem, haza tartok, és ez nem szűnt meg akkor sem, amikor lefékeztünk a ház előtt.

A ház bézs színben pompázott, melyhez egy szürke, valamint fehér mozaikos lépcső vezetett, a kertben pedig pálmafák álltak. Beakartam barangolni az egész házat, egyetlen négyzetcentimétert sem kihagyva, hogy végezetül teljes bizonyossággal mondhassam: Igen, itt akarok élni! Rob arcán még mindig az a megmagyarázhatatlan nyugalom ült, amely egész nap, de a ház láttán neki is felcsillant a szeme.

- Robert, hát megérkeztetek! – rohant felénk egy molettebb hölgy, majd mindkettőnket jól megszorongatott. – El sem hiszem, hogy Los Angelesben keresel lakást, gyertek csak beljebb. Egyébként Bethany vagyok – nyújtotta felém a kezét.

- Amy Whitecrown – ráztam meg a jobbját, a következő pillanatban pedig máris a lakásban találtam magam, ahol valóságos idegenvezetést tartott számunkra. – A nappali, mint azt látjátok modern stílusú, de ott a kandalló, ami egy csodás kis szerelmi fészekké varázsolja, nem is beszélve a hatalmas teraszról.

Lelki szemeim előtt meg is jelent az itt eltöltött esték képe, amint egy-egy hosszú nap után egy pohár bor társaságában figyeltük a pattogó tüzet. A teraszról egy kisebb kertbe lehetett kijutni, amit már akkor imádtam, amikor megpillantottam. Minden szegletéhez tudtam fűzni valamit, bár még nem is volt a miénk.

- Ha nyernék a lottón, én magam venném meg, de így csak árulhatom – rázott fel a gondolataimból Beth nevetve. – De a legjobbat még nem is láttátok! – azzal megragadva a kezemet, az emelet felé húzott, és meg sem állt a hálóig. – Jól nézzétek meg fiatalok, mert lehet, hogy ez lesz a hátralévő életekben a legjobb hely – kacsintott Robra, majd kislisszolt a szobából.

A franciaágy felett egy tükör lógott – amely megjegyzem pajzán gondolatok sokaságát indította el bennem –, míg oldalt egy-egy éjjeliszekrény állt. Szemben volt a terasz ajtaja, ahonnan tökéletes kilátás nyílt Los Angelesre, és a nap sugarai is utat törtek maguknak, napfényárba öltöztetve a szobát.

- Imádom! – suttogtam elragadtatott hangon, és megöleltem Robot. – Ez az a hely, ahol el tudnám képzelni a hátralévő életünket – szuggeráltam kék szemeit, aminek az lett a vége, hogy én estem kábulatba, ám ő is tartogatott még meglepetéseket számomra.

- Amy, szeretnék valami nagyon fontosat kérdezni – kezdett bele, miközben a farzsebében kotorászott, és egy apró dobozt vett elő, majd fél térdre ereszkedett előttem. – Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy mindig vigyázni akarok rád, és az életem hátralévő részét melletted akarom leélni? Én most is így érzek, Amy. Szeretném, ha csakis hozzám tartoznál, hogyha ezen a különleges szerelmen örökké osztozhatnánk, míg világ a világ. Még mindig melletted akarok felébredni reggelente, és melletted akarok elaludni éjjel, a te nevetésedre akarok hazaérni, és együtt sírni veled… és ha bízhatok benne, hogy egy napon megajándékozol egy kisbabával, akkor engem tennél a világon a legboldogabb férfivá. Amy Whitecrown, hozzám jönnél feleségül? Mondd, készen állsz erre az életre szóló kalandra?

- Ha te mellettem vagy, akkor bármire – válaszoltam, míg a könnyeimmel küszködtem. – Tudom, sablonos, de akármire képes vagyok, ha tudom, hogy te mindig ott leszel. Igen, leszek a feleséged – biztosítottam az érzéseimről, ő pedig felhúzta a gyűrűt az ujjamra.

Felállt, majd finoman, rajongva megcsókolt, de ez egész más volt, mint az eddigiek… egy olyan csók volt, amely minden mást elfedtetett velem. Nem számított az idő, a hely, a világ, csak azt éreztem, hogy szeret, akar, és attól a pillanattól kezdve, hogy magamon viseltem szerelmünk jelét, csakis az övé vagyok.


A repülőn ülve minden gondtalan pillanat olyan távolinak tűnt, és a helyzetünket cseppet sem könnyítette meg, hogy nem tudhattuk, otthon mi vár ránk. Rob persze tucatszor próbált rám hatni, de mindhiába, én ismertem csak igazán az otthon uralkodó helyzetet.

- Nyugodj meg, készen állok rá, hogy a lefejező bizottság elé álljak – szorította meg bíztatóan a kezemet. – Nem gondolhatod, hogy az apád meggátol abban, hogy összeköltözzek az én asszonykámmal? – vágta a fejemhez tettetett felháborodással.

- Nem, ezt egy percig sem feltételeztem – nyomtam egy csókot az arcára, aztán a karjaiba bújva vártam, amíg landolt a gépünk Londonban.

Senkinek sem szóltunk az érkezésünkről, így sikerült feltűnésmentesen fognunk egy taxit, és hazamenni. Ugyan csak két napra hagytam hátra Londont, mégis hiányzott az ismerős környezet és a családom. A pillantásom megakadt az ujjamon lévő gyűrűn, melynek hatására levakarhatatlan mosoly jelent meg az arcomon.

- Mondanom kell valamit, mielőtt bemegyünk – álltam útját a házunk előtt. – Bármit is mond majd az apám, az nem számít, érted, Rob? Szeretlek, csak ez érdekeljen!

A hallgatását beleegyezésnek vettem, így előkerestem a kulcsaimat és beljebb indultunk. Odabentről hallatszódott a tv-ben zajló focimeccs, így legalább abban biztos lehettem, hogy az apám otthon volt. Kézen fogva indultunk el a nappali felé, ahol elsőként anyába ütköztünk, aki az ebédlőasztalnál olvasgatott egy újságot.

- Meglepetés! – kiáltottam el magam, mire azonnal felkapta a fejét. Pár percig mérlegelte a fennálló helyzetet, és egy széles mosollyal az arcán mindkettőnket megölelt.

- De jó, hogy hazajöttetek! Úgy hiányoztatok már, gyerekek – zúdította ránk a szeretetét, amit ugyan nem tudtam mire vélni, de örültem neki.

A legnehezebb csatánk azonban még hátra volt, s hiába mondogattam mindvégig azt, hogy az apám reakciója nem nyomhatja rá a kapcsolatunkra a bélyegét, mégis féltem a válaszától. Rob megtorpant a nappali szárnyas ajtajánál, én pedig apa mellé huppantam a kanapéra.

- Hazajöttem, apu – öleltem át egy puszi kíséretében. – Nagyon hiányoztál! – erre megenyhültek a vonásai, ám sajnos hiper érzékeny volt a furcsa és nem odaillő dolgokra a környezetemben, így miután Robra nézett, a gyűrűt is megcsodálta. – Apa, ne haragudj – csóváltam a fejemet, időközben pedig a könnyeim is eleredtek. – Mi szeretjük egymást… nem megy nélküle.

- Ki vagyok én, hogy mindebbe beleszóljak? – sóhajtott fel drámaian, majd intett Robnak, hogy jöjjön beljebb. – Mindenki megérdemel egy második esélyt, ezzel tisztában vagyok. A lányom megadta neked ezt, ezért én is megelőlegezem a bizalmat, de a következő ballépésednél nem leszek ilyen kedves és megértő – zárta le a témát.

Nem remélhettem ennél többet, ugyanis én azzal is megelégedtem volna, ha csak elfogadja a szerelmünket, ennél azonban sokkal többet kaptunk… egy új esélyt, amit ezúttal nem puskázhattunk el.

~*~ 2 évvel később ~*~

Imádtam hallgatni reggel a szuszogását, azt a tudatot, hogy ott fekszik mellettem, és ha kinyitom a szememet, ő az első, akit meglátok, ahogy azt is, ahogyan álmában átölelt. Minden együtt töltött pillanatnak megvolt a maga varázsa, amit semmire se cseréltem volna el.

Az elmúlt két év sok változást hozott mindkettőnk életébe. Los Angeles merőben új lehetőségekkel kecsegtető világot tárt fel előttünk, mi pedig nem féltünk élni ezekkel a lehetőségekkel. Amíg Rob sorra kapta a szerepeket, addig én is megtaláltam a hivatást, amelynek hála a közelében maradhattam.

A régen oly rettegett és gyűlölt sajtó képviseletében dolgoztam, így akarva-akaratlanul is részesévé váltam az ő világának. Persze egy szavam sem lehetett, mindkettőnknek biztos munkahelye volt, mindemellett pedig boldogok voltunk. Egy évvel ezelőtt Candy és Kellan is visszaköltöztek Los Angelesbe, ezúttal azonban bővült a család.

Miután visszatértünk Londonba, hogy bejelentsük az eljegyzést és az összeköltözést, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Kellan és Rob barátsága ismét helyreállt, olyannyira, hogy Leena keresztszülei is mi lettünk, és a szüleink is mindenben támogattak minket.

A hétköznapok általában a munkával teltek, de nem múlt el úgy egy hét, hogy ne jelentünk volna meg egy after partin, vagy egy megnyitón. Hétvégenként viszont közös programokat szerveztünk, legtöbbször Venice Beach homokos partját szemeltük ki magunknak, vagy Los Angeles felkapott butikjait fosztottuk ki közösen.

Délutánra őket vártuk vendégségbe, én pedig otthon készülődtem, amíg Rob is hazaért a forgatásról. Éppen a kanapén ücsörögtem, és hagytam, hogy elmerengjek az emlékek színes forgatagában. Élénken emlékeztem, amikor Rob megígérte, hogy mindig velem lesz, és vigyázni fog rám, amikor megkérte a kezemet… fátyolos tekintettel figyeltem a kertben daloló madarakat, mikor hallottam a zárban a kulcs matatását.

- Megjöttem, kicsim! – kiabált be Rob, majd mellém sietett. – Nézd, kit hoztam magammal – ültette az ölembe Leenát, aki egészen idáig a nyakában ült, a hajába kapaszkodva.

- Szia, kincsem – pusziltam meg a kis loknis tündért. – Hol hagytad anyát és apát? – faggattam, mire boldogan az ajtó irányába emelte aprócska ujjait.

Hamarosan Candy és Kellan is megjelentek az ajtóban, majd közösen kiültünk a kertbe egy hosszú beszélgetésre. Mindenem megvolt, pont, ahogyan azt Rob megígérte két évvel ezelőtt. Ott volt mellettem, amikor felébredtem, ahogy akkor is, amikor hazaestem egy nehéz nap után. Együtt ittuk a forrócsokit, miközben agybutító műsorokat néztünk a tévében, ésegyütt nevettünk, egymás butaságain. Ott volt mellettem, amikor beteg voltam, és nem érdekelte, hogy ő is lebetegedett. És hogy mi volt a legnagyobb ajándék, amit kaphattam tőle? Az, hogy tudtam: ez mindörökre szól…

Vége

Amy és Rob háza:



A nappali:



A hálószoba:

Londoni alkony - 81. fejezet

Sziasztok!

Íme a 81. fejezetet is meghoztam! Egy újabb Rob szemszög van soron, ezúttal azonban ígéretemhez híven tovább görgettem az esemény láncolatát :) Remélem, okozok még újabb meglepetéseket ezzel a fejezettel *izgatott* Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást! A kommenteket most is várom (20!). Puszi, Angel

Ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=7W-7xt324IQ


81. fejezet: Van bocsánat? / Rob szemszög


„De halld e dobszó-ütemet:
Pulzusom jelzi jöttömet,
És bármily lassan lépkedek,
Egyszer melletted leszek.„
(Henry King)


Mivel Kellan szíves segítségére nem számíthattam, így türelmesen vártam, hogy végre leinthessek egy taxit, tekintve, hogy nem ártott volna valahogy hazakeverednem. A csomagjaimat elnézve biztos voltam benne, hogy voltak hiányzó ruhadarabjaim, de az előttem éles fékcsikorgással lefékező taxi nem hagyott időt további ábrándozásra.

Bedobáltam a csomagjaimat, majd bediktálva a címet ismét elmerültem a tervem kidolgozásában. Elsőként valahogyan vissza kellett szereznem Kellan barátságát, ugyanis ha ő nem állt mellettem, veszett ügyem volt. Arról nem is beszélve, hogy iszonyúan hiányzott a barátsága, amely annyi mindenen átsegített.

Aztán ott volt a családom támogatása, ami szintén kemény ügynek bizonyult, legalábbis a legutolsó beszélgetéseinket tekintve… Az anyám Amyt védte – amit meg is értettem –, az apám csendben figyelte, úgymond végigasszisztálta a bukásomat, míg a nővéreim némaságukkal büntettek.

Nem utolsó sorban ott voltak még Amy szülei, akik a legnagyobb kihívást jelentették számomra. Nagyon is jól emlékeztem még Tom dühös és elszánt szavaira, amelyekkel elüldözött a házából, és valamely oknál fogva cseppet sem bíztam abban, hogy ebben az életben élvezhetem még a feltétlen bizalmát.

Az ismerős utcába bekanyarodva ismét megrohamoztak az emlékek, főként az utolsó otthon töltött napomé. Ahogy elhajtottunk a házak mellett, akaratlanul is keserű mosoly kúszott az arcomra, ahogy felidéztem Amy alakját a kapunál állva… csak a sofőr halk köhintése húzott vissza a valóságba.

Megköszöntem a fuvart, majd miután rendeztem a számlát és a bőröndjeimet is kivettem a csomagtartóból, a ház felé indultam. Az ismerős környezet megnyugtatott egy kissé, mégis fájdalmas emlékeket is a felszínre hozott. Mivel egyáltalán nem állt szándékomban kicsomagolni, így mindent a nappaliban hagytam, míg én a telefonnal babráltam.

- Rob, istenem, én annyira sajnálom – hallottam meg a vonal másik végén Ash hangját. – Fogalmam sem volt róla, hogy Amy idejön, és miután Kellan telefonált, már nem tudtalak elérni – zúdította rám magyarázatát.

- Higgadj le, Ash – csitítottam, ugyanis szükségem volt a józanságára. – Tudom, hogy Amy elutazott. Találkoztunk a reptéren – avattam be a részletekbe. – De nyugodj meg, elintézek pár dolgot, és visszautazom Los Angelesbe.

- Ez komoly?

Szinte hallottam a döbbenetet a hangjában, valószínűleg nem számított rá, hogy ennyire elszánttá váltam egy pár órás utazás alatt. Elmagyaráztam neki, hogy először mindent tisztáznom kell Londonban – ez alatt főként az emberi kapcsolataim értettem –, és amint ezt megtettem, azon leszek, hogy Amy megbocsásson.

Ash mindenben egyetértett velem, és megígérte, hogy amíg Amy ott lesz, megpróbálja kifaggatni rólam. Ennek valahol nagyon örültem, hiszen esélyt kaptam rá, hogy végre tisztán lássak, de ugyanennyire féltem is a válaszoktól. Ismét az az abszurd és nevetséges helyzet állt fenn, ami már jó ideje.

Viszont nem késlekedhettem sokáig, így miután befejeztük a telefonbeszélgetést, tárcsáztam is a repteret, hogy lefoglaljam a jegyeimet. Mikor ezzel is végeztem, a fürdőbe siettem, hogy némileg emberibb ábrázatot varázsoljak magamnak, ugyanis látogatóba készültem, mégpedig a Whitecrown házba.

Mondanom sem kell, hogy a kezem remegett, a szívem pedig úgy dobogott, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Muszáj volt nyugalmat erőltetnem magamra, de ez elég nehezemre esett, így amikor megnyomtam a csengőt, megfordult a fejemben a köddé válás lehetősége is.

Görcsösen mondogattam magamban, hogy nem lesz semmi baj és ezen csak egyszer kell átesnem, aztán remélhetőleg soha többé. Fel sem tűnt, hogy Sarah mikor jelent meg a kapuban, egyszer csak ott állt velem szemben, és úgy nézett rám, mintha egy szellemet látott volna éppen.

- Robert, te mit keresel itt? – törte meg a csendet, miután úgy ahogy megemésztette, hogy tényleg ott álltam előtte.

- Őszintén? Fogalmam sincs – sóhajtottam csalódottan, mire Sarah szája szegletében egy apró mosoly jelent meg. – Esetleg bemehetnék, hogy beszélgessünk?

Az első gondolatom az volt, hogy elküld majd melegebb éghajlatra, azonban legnagyobb meglepetésemre mégsem így történt. Rövid hezitálás után kinyitotta a kaput, majd arrébb állt, hogy beengedjen. Jó érzés volt, hogy kaptam egy esélyt tőle, és eszem ágában sem volt elszalasztani ezt a lehetőséget.

A házban minden olyan ismerős volt, mintha soha nem mentem volna el. Félve vettem le a cipőmet, és ugyanilyen óvatossággal sétáltam Sarah után a konyha felé. A régi helyemre ültem az asztalnál, ahol Amyvel üldögéltünk reggelente, ezúttal azonban csak az üres hely fogadott.

- Még mindig kávé? – jelent meg a boltívnél, mire aprót bólintottam. – Na és mi szél hozott erre, ha megkérdezhetem? Amy nincs itthon, elutazott egy kis időre – tette elém a bögrét.

- Tudom, összefutottunk. Én csak szeretnék esélyt kapni arra, hogy megmagyarázzam a dolgokat. Tisztában vagyok a hibáimmal, ahogy azzal is, hogy Amy nem akar látni, de én szeretem őt.

- Rob, nem érzed úgy, hogy felesleges köröket futsz? Amy világosan megmondta, hogy nem akar tőled semmit, csak egyetlen dolgot… hogy hagyd békén. Nem voltál itt, nem láttad, mennyire összetört, és azt se tudod, milyen nehezen sikerült túllépnie rajtad.

Az utolsó szavai hidegzuhanyként értek, és hiába is próbáltam koncentrálni további szavaira, egyszerűen nem ment. Szüntelenül azon kattogott az agyam, hogy Amy túllépett rajtam és a kapcsolatunkon. Nagyon elmerülhettem, mert a következő pillanatban Sarah aggódva rázta meg a kezemet.

- Minden rendben, Rob?

- Nem, semmi sincs rendben – húztam el a kezemet, majd felálltam és az ajtó felé indultam. – Köszönöm, hogy meghallgatott, sokat jelentett – mosolyodtam el. – Azt hittem, hogy kaphatok segítséget…

- Csak egyetlen kérdésem van, lehet? – várakozóan bólintottam. – Mi a garancia arra, hogy soha többé nem okozol fájdalmat a lányomnak?

- Sok hibát követtem el, és bizonyára még fogok is. Nincs rá garancia, hogy nem bántom meg többé, ahogy arra sem, hogy nem lesznek nehéz időszakok, de egy dolgot biztosan tudok… szeretem, és bármire képes lennék azért, hogy visszaszerezzem – válaszoltam meg a kérdését.

Úgy tűnt, kiálltam a próbát, ugyanis Sarah megenyhült irányomba, és megengedte, hogy ott maradjak. Nem akartam gondot okozni, hiszen sejtettem, hogy Tom nem fog tárt karokkal fogadni, ha hazaér, valami mégis ott marasztalt. Felmentem Amy szobájába, ahol minden ugyanolyan volt, mint mikor utoljára jártam ott…

Az ágynemű az ő illatát árasztotta, a falakon még mindig ott voltak a közös képeink, bár fogalmam sem volt, miért. Még élénken élt a képzeletemben az a perc, amikor a szemem láttára tépte szét a múltját szimbolizáló fotókat, így érthető, hogy nem igazán értettem, ezeket miért tartotta meg.

Nekem azonban elég volt ahhoz, hogy ismét bizakodni kezdjek, és bár leginkább egy vékony hajszálhoz hasonlított ez a kapaszkodó, minden eddiginél erősebbnek éreztem. Szerettem volna még maradni, azonban mivel volt még pár elintéznivaló ügyem, így búcsúzni kényszerültem…


A másnapom egy hasonlóan nagy elhatározással indult, fejben máris készen állt a következő lépésem, így miután sikerült összeszednem magam, felkaptam a kocsim kulcsait, percekkel később pedig már Kellan háza felé tartottam. Egyszerűen nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy a két fél közül legalább az egyiket meggyőzzem a magam igazáról.

Mázlinak is mondhattam volna, hogy Kellan kocsija nem állt a ház előtt, de ez nem így volt. Candy bizonyult talán a legnehezebb esetnek, hiszen ő mégis nő, ennél fogva egyértelmű, hogy Amyvel értett leginkább egyet. Végül elhessegettem ezeket a gondolatokat, kiszálltam a kocsiból, de az ajtó előtt megtorpantam.

Voltaképpen fogalmam sem volt róla, mivel állhatnék elő, ami kellőképpen hatást gyakorolna rá. Már éppen kopogásra emeltem a kezemet, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, és ugyanazzal a döbbent tekintettel találkoztam, amivel alig egy órája is, leszámítva azt, hogy Candy arcára valami egészen másfajta érzés is kiült. A düh.

- Mit akarsz? Kellan nincs itthon – csukta be maga mögött az ajtót, így jobban szemügyre vehettem. Sokat változott, mióta utoljára láttam, a pocakja pedig hatalmas volt. – Mi az, megkukultál? – integetett az arcom előtt, mint valami idiótának.

- Csak elkalandoztam… csodás kismama leszel, Candy. Utolsó hónapok, nem igaz? – hadartam zavartan, ő pedig ösztönösen a hasára csúsztatta mindkét kezét.

- Udvarlással semmit sem érsz el – húzta fel a szemöldökét, de legalább nem küldött el a fenébe. Már ez is valami. – Ki vele, miért jöttél?

- Tudod… a segítséged kéne, Candy. Én tudom, hogy szörnyű alak vagyok, és hogy mennyi szenvedést okoztam, de helyre akarom hozni – míg beszéltem, leültem a lépcsőre, és mikor Candy is hasonlóan tett, levettem a pulcsimat, hogy ne a kőre kelljen ülnie. – Szóval én tudom, hogy Kellan is utál, de muszáj esélyt adnotok nekem, mert nélkületek nem megy!

Először nem szólt semmit, csak csendben ülve fürkészte az arcomat. Ha nem ismerném eléggé, azt hittem volna, hogy belém akar látni, de azt se bántam volna. Felváltva járattam a tekintetem rajta és a gömbölyödő hasán, amikor váratlanul a kezem után nyúlt, és rátette.

- Robert Pattinson… sok száz nő van oda érted a világon, de azt, hogy én behódolok neked, csak annak köszönheted, hogy a hormonjaim megőrjítenek – zúdította rám a mondandóját. – Na meg az sem utolsó szempont, hogy tudom, Amy még mindig szeret téged. Mit kell tennem?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a váratlan engedékenysége, de nem ragadhattam le ezen a ponton, le kellett csapnom a kínálkozó lehetőségre, ezért gyorsan elhadartam neki az ötleteimet. Némelyiken eléggé meglepődött, különösen a jegygyűrű vásárlásán, amelynek hangot is adott.

- Jobb terved nincs? – szegezte nekem a kérdést elhűlten már a kocsimban. – Egy gyűrű miatt nem fogja magát meggondolni, higgy nekem, Rob. Szerintem a kis magánszámodra kéne gyúrnod, mert az ő hormonjai jól vannak. Szóval halljam csak, mit fogsz neki mondani, amikor előtte állsz majd?

- Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, amit még nem tud. Félek, itt már nem segít semmi – adtam hangot a félelmeimnek. – Ennek ellenére mégis megteszek minden tőlem telhetőt… Nem akarok úgy felébredni egy reggelen, hogy nem tettem meg mindent.

- Helyes, teperj csak – kuncogott, majd ellátott pár jó tanáccsal.

Kezdtem magam úgy érezni, mint egy katonai táborban, ahol Candy egy igen kemény kiképzőtiszt volt. Amikor Amy arról mesélt nekem, hogy mennyire elhivatott, és egy-egy vele töltött nap felér egy kurzussal, nem akartam neki hinni, ám most én is megtapasztalhattam ezt.

Érdeklődve hallgattam minden mondatát, ő pedig szüntelenül ontotta magából a sok okosságot. Néha még az is megfordult a fejemben, hogy nem is vesz levegőt beszéd közben, de ezt azonnal megcáfolta, amikor hirtelen szaporábban kezdte szedni a levegőt.

- Minden rendben? – puhatolóztam, miközben leparkoltam az ékszerbolt előtt.

- Semmi baj, csak a pici – mosolyodott el. – Amy szerint olyan, mint az apukája, kis örökmozgó, és néha szereti megmutatni, hogy bizony ő is itt van. Indulhatunk gyűrű vadászatra – adta meg a végszót, én pedig boldogan adtam meg magam a kérésnek.

Odabenn számtalan szebbnél szebb gyűrű volt, és mikor elénk tolták az első pár darabot, máris tudtam, hogy nem hibáztam, amikor Candyt hívtam segítségül. Én biztosan nem boldogultam volna ezzel a feladattal, nekem mindegyik egyforma volt, kivéve a színűket és a méreteket.

Sarah is nagy segítségemre volt, ugyanis adott egy gyűrűt, amit Amy még az egyik születésnapjára kapott, így elég volt hozzámérni az adott darabot. Hosszas válogatás után leredukáltuk a választott ékszerek számát háromra, de még így is roppant nehéz volt a döntés.

Az első egy mondhatni hagyományos darab volt, amelynek a közepén egy gyönyörű hófehér kő díszelgett, míg a második egy fehérarany gyémántgyűrű volt, három kővel – egy nagyobbal és két kisebbel – volt megkoronázva. Mégis a harmadik szépsége és egyszerűsége valamiért sokkal inkább illett Amyhez.

- Ez lesz a tökéletes – kapta fel Candy pont azt a darabot, amit én is kinéztem. Egy nagyobb követ ölelt körül maga a fehérarany gyűrű, míg az egyik oldalán több apró kő helyezkedett el, tovább ékesítve az amúgy sem mindennapi ékszert.

- Szerintem is ez a legszebb – egyeztem bele, és nem is haboztam megvenni, hogy később esetleg Amy ujján láthassam viszont.

Mielőtt azonban hazafuvaroztam volna Candyt, megálltunk még egy papírboltnál, ahol halványrózsaszín levélpapírokat vásároltunk apró – hozzá illő – borítékkal együtt, valamint beszereztünk még pár ezüstszínű szütyőt is. Minden apró részletre figyeltünk, így nem is csoda, hogy hatalmas csomagokkal jöttünk ki az üzletből.

Tekintve, hogy jócskán eltelt az idő, hazafelé tartottunk, ám egy nem várt meglepetés is fogadott minket. Amint befordultam az utcába, ugyanabban a pillanatban fordult be Kellan is a kocsijával. Senkinek nem kívántam, hogy átélje azt, amit én, amikor tudatosult benne, hogy Candy és én egy kocsiban ültünk.

- Meg fog ölni, ez tuti biztos – közöltem nemes egyszerűséggel a nyilvánvaló tényt, mire Candy felkacagott. – Most mi van? Szerinted van esélyem vele szemben?

- Semmi – kacagott tovább –, de nem felejtette el a barátságodat, Rob, ebben biztos lehetsz – azzal kiszállt a kocsiból, és az említett felé sétált, hogy megölelje.

Egy darabig csak figyeltem ölelkező kettősüket, ugyanis eszem ágában sem volt megzavarni az idillt, a végén mégis erőt vettem magamon, és én is kiszálltam. Lassú léptekkel közelítettem feléjük, de Kellan nem túlzottan repesett az örömtől, és mi sem bizonyította jobban mindezt, mint az, hogy pár perccel később már a földön feküdtem egy köszöntő ütése után.

- Oké, ezt tényleg megérdemeltem – nyúltam a számhoz, hogy letöröljem a szám sarkából kibuggyanó vért – de Kellan, megbeszélhetnénk?

Láttam a szemében a hezitálást, de még legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy megadja nekem a lehetőséget a magyarázkodásra. Ugyan nem szólt hozzám egy árva szót se, de a kezét felém nyújtotta, hogy felsegítsen az ideiglenes fekvőhelyemről, ahová pont ő juttatott.

- Szerintem beszélgessünk idekint – torpant meg az ajtóban, míg Candyt betessékelte a házba. – Mivel akarod kezdeni? A gyáva távozásoddal Los Angelesbe, esetleg a kis románcoddal, azzal a kis cafkával? Mekkora esélyt látsz arra, hogy rövidesen nem ugyanott fogsz kikötni, ahol az imént? – érdeklődött némi cinizmussal a hangjában.

- A barátom vagy, Kellan, nálad jobban senki nem tudja, hogy mit érzek Amy iránt. El tudod képzelni, hogy érzem most magam? Nem? Akkor segítek… akár a világ legnagyobb marhája, aki ezen a napon már harmadjára könyörög azért, hogy megbocsássanak neki. És ne érts félre, nagyon is tudom, hogy megérdemlem ezt, de hogy pont te ne adj esélyt, azt nem akarom.

- Candy megbocsátott? – kérdezett vissza, mintha az egész mondanivalómból csak ez ragadta volna meg a figyelmét. – Mindegy is, velem nem lesz ilyen egyszerű dolgod, haver. Te fogtad magad és eltűntél két hónappal ezelőtt mindenféle magyarázat vagy próbálkozás nélkül, és hátrahagytad Amyt. Van fogalmad róla, mennyit szenvedett, és mennyi időbe telt, mire újra az a lány volt, akit megismertem?

- Persze, hogy tudom, Kellan! Nem vagyok hülye, én is ugyanazzal az ürességgel küzdöttem hónapokon át! – üvöltöttem vele. Fájt az értetlensége, és hogy csak az egyik oldalt látta tisztán. – Elbasztam az egészet, de visszajöttem, hogy helyrehozzam a hibáimat, mert még mindig szeretem őt! Neked is voltak húzásaid, mégsem ítéltelek el soha, pedig hidd el, volt olyan, aki megtette. Ne hidd, hogy fel akarom hánytorgatni a hibáid, csak egy esélyt kérek, hogy megmutassam, képes vagyok helyrehozni azt a sok fájdalmat, amit okoztam.

- Rendben, adok egy esélyt, hogy helyrehozd a hibáid – szólalt meg némi hallgatás után, ám még mindig olyan távolságtartó és hűvös volt, mint az első pillanatban. – De figyelmeztetlek, Amy mindent elmond nekünk, és ha csak egyszer is megbántod őt, én magam intézlek el, Rob.

Ugyan még közel sem volt minden a régi, mégis kezdtem azt érezni, hogy az esélyeim egyre nagyobbak, és valóban van bocsánat a számomra. Jóval nyugodtabban vezettem hazafelé, mikor eszembe jutott, hogy valószínűleg otthon még mindig üres a hűtő, így bementem egy kisebb üzletbe is.

A délutánom és az estém nagy része azzal telt, hogy a vacsorám elkészítése alatt az internetet bújtam a meglepetésem miatt. Tucatnyi oldalt átböngésztem, mire végre rábukkantam a kívánt sorokra, amelyeket néha kibogozhatatlan – de annál jellegzetesebb – írásommal a levélpapírokra írtam.

Eközben Candy átküldte nekem e-mailben azoknak a házaknak a listáját, amiket Amy kinézett a számunkra Los Angelesben. Ha lehetséges volt, még annál is jobban fájt, amit tettem, mikor Candy elmondta, milyen hírrel is sietett hozzám Amy azon a napon, amikor rajtakapott minket Rachellel.

Mindegyik ingatlanost felhívtam, hogy megérdeklődjem, áll-e még a házakra tett ajánlat, és hogyha igen, akkor mikor nézhetnénk meg őket. Szerencsére még két házat nem adtak el, így potenciális vevőként szállhattunk versenybe értük, én pedig le is csaptam a kínálkozó lehetőségre. Nem tétlenkedhettem tovább, egy lapra kellett mindent feltennem, még ha annak is megvolt az esélye, hogy elbukom.

Ezek végeztével nekiláttam a vacsorámnak is, hogy később újult erővel vessem bele magam a másnapba. Kora délután indult a gépem Los Angelesbe, így még előtte át akartam menni megmutatni a gyűrűt Sarahnak, és előkészíteni a meglepetésemet Amynek. Épp a tányérokat raktam be a mosogatóba, amikor megszólalt a telefonom, és meglepetésemre Ash neve villogott a kijelzőn.

- Mondd, Ash – szóltam bele izgatottan.

- Neked is szia, Rob – vágott vissza durcásan, de nem hazudtolta meg magát, egy perc múlva már ontotta is az információkat. – Ma elmentünk vásárolni, vettünk pár igazán mutatós darabot, aztán lelkiztünk egy sort, este pedig elmegyünk a Sahara megnyitójára – informált a programról.

- Ash, lehetne a lényeget? – vágtam a szavába, mielőtt újabb felesleges információkat osztott volna meg velem. – Hogy van?

- Elhivatott – összegezte tömören. – Azt állítja, hogy az se hatná meg, ha belibegnél egy szív alakú úszómatracon, és szerenádot adnál neki, de engem nem tud átverni. Biztos, hogy szeret téged, és csak idő kérdése, hogy erre ő is rájöjjön.

Ash részletesen elmagyarázta a tervét, miszerint Jay másnap tartandó koncertjén kéne összefutnunk, onnan biztos nem tud majd eliszkolni. Megbeszéltük, hogy mikorra és hova kell mennem, majd gyors búcsúzóra fogtuk, ugyanis Amy már lenn várakozott Jay-el együtt.

Ash hívása megnyugtatott, így ha másban nem is, legalább abban biztos lehettem, hogy hamarosan láthatom majd Amyt. A nap zárásaként még elszívtam egy utolsó szál cigit, ezt követően pedig bedőltem az ágyamba. Hosszú idő óta először aznap este éreztem azt, hogy végre nyugodt éjszakám lesz, és nem is tévedtem.

Reggel bár korán kivetett az ágy, mégis szokatlanul friss és üde voltam. Bepótoltam az előző este kihagyott zuhanyozást, ezt követően pedig felkaptam minden apró üzenetet, amit megírtam tegnap, és elindultam az ismerős ház felé. Sarah sokkal nyitottabb volt, mint tegnap, és örömmel segített, amiben csak kellett.

A gyűrűt végül nem mutattam meg neki, féltem attól, hogy a reakciója sokkal jobban felspannol, mint kellene, a jelenlegi helyzetben azonban nem volt szükségem arra, hogy túlságosan magabiztosnak tűnjek. Persze beszélgettünk a szándékaimról, mégse osztottam meg mindent vele, nem akartam, hogy esetleg elszólja magát Amy előtt…


Tanulva az előző napok eseményeiből, sokkal körültekintőbb voltam a reptéren, ezért csak az utolsó percekben érkeztem meg. Biztos voltam benne, hogy a Heathrow személyzete még életében nem látott hasonlóan viharos távozást, mint az enyém. Olyan voltam, akár egy menekült, akinek nincs más vágya, mint hogy maga mögött hagyja Londont.

Elvégre ez így is volt. A repülőn töltött órákat igyekeztem hasznosan elütni, de még így is úgy éreztem, hogy minden másodperc kész gyötrelem. Aludni sem tudtam, így maradt az a roppant szórakoztató elfoglaltság, hogy a felhőket és a repülőgép mellett elrepülő madarakat figyeltem.

Gondolatban egymilliószor végigpörgettem magamban az este várható eseményeit, és legalább ugyanennyi lehetséges végkimenetel az eszembe jutott. Kénytelen voltam higgadtságot erőltetni magamra, mivel ha így töltöttem volna el a hátralévő időt, tuti begolyóztam volna, de az idő úgy fest gyorsabban telt, mint azt hittem, ugyanis másodpercekkel később a gép a LAX-on landolt.

Ezt követően nem volt megállás, jött a szokásos procedúra… fogtam egy taxit, ami visszavitt a hotelbe, ahol szívélyesen láttak viszont. Újra megkaptam azt a szobát, amiben az elmúlt hónapokat töltöttem, így olyan volt, mintha hazatértem volna, és nem egy idegen országba.

Legalább tíz perce meredtem a ruháimra, és fogalmam sem volt, mit vegyek fel estére, ám valami csoda folytán mégis sikerült leredukálni a választékot. Éppen egy fekete inget halásztam ki a bőröndömből, amikor a telefonom vad csörgésbe kezdett, de már meg sem lepett a hívó kiléte.

- Ha az érdekel, megérkeztem-e Los Angelesbe, akkor megnyugtatlak, hogy igen – válaszoltam meg kimondatlan kérdését. – Ti hogy álltok?

- Hála! Azt hittem, az utolsó pillanatban visszalépsz majd! Körülbelül egy óra múlva indulok Amyhez, úgyhogy készülj fel lelkiekben. Egy fehér pántos ruhában lesz, de ne aggódj, megkeresünk. Ja, és még valami… nagyon kérlek, ne cseszd el a lehetőséget, oké, Rob?

- Igyekszem – nyugtattam meg. – Akkor a parton találkozunk, addig is kívánj sok szerencsét.


Ahogy közeledett a találkozásunk pillanata, úgy az izgatottság is kiült az arcomra, és valamilyen érthetetlen oknál fogva egy levakarhatatlan vigyor is társult mellé. Nem fogtam taxit, egyszerűen csak lesétáltam a partra, hiszen a szálloda alig pár sarokra volt a helytől, és bevallom, a friss levegő is jól esett.

Már messziről hallottam a zenét, az égen pedig megjelentek az első csillagok is. A szél a tenger sós illatát hozta felém, amelyet ezer közül is megismertem volna. Szép számmal voltak a parton, de a koncert környékén is gyülekeztek már. Úgy gondoltam, amíg várakozom, iszom egy üveg sört, így ennek megfelelően a bárpult felé vettem az irányt.

A második kört rendeltem, miközben az egyre gyűlő tömeget figyeltem és lehúztam az utolsó korty sörömet is, amikor minden esemény felgyorsult… Megpillantottam, ahogy Amy és Ash felém tartottak, de szinte ugyanakkor Amy is meglátott. Bármit odaadtam volna azért, hogy megölelhessem őt, és végre eljött az idő, hogy cselekedjek is, így ellöktem magam a pulttól, és feléjük indultam.

- Sziasztok – álltam meg közvetlenül előttük, de a várt reakció elmaradt. Csak álltunk ott és figyeltük a másikat, de valahogy egyikünk se tudta, mit kellene tennie. Ash azonban erre is felkészült, mert azonnal megragadta az irányítást.

- Szia, Rob – borult a nyakamba, de csak annyi időre, hogy összeborzolja a hajamat, és megtörje a beálló csendet. – Hogy kerülsz ide?

- Nem hagyhattam ki Jay koncertjét – vontam vállat, közben félszegen Amyre néztem, aki halványan elmosolyodott. – Van kedvetek leülni vagy inkább innátok valamit?

- Én állom az első kört, ti menjetek csak előre – csapott le a kínálkozó alkalomra Ash, majd amilyen gyorsan csak tudott, lelépett.

Ott maradtunk kettesben Amyvel, de még mindig nem tudtam, mit mondhatnék neki, miként is kérhetném meg arra, hogy hallgasson meg. Hosszú perceken át csak néztük egymást, szoktuk a másik közelségét, mikor úgy döntöttem, ez nekem nem elég, és óvatosan összekulcsoltam az ujjainkat.

Féltem, hogy ezzel a lépésemmel mindent elpuskáztam, de nem történt semmi, csak hagyta, hogy vezessem őt. A part felé indultunk, ahol volt egy kis elszeparált rész, mondhatni tökéletes helyszín arra, hogy megbeszéljünk mindent. A tűz vörös fénye fel-felkapott, amikor leültünk a fehér kanapéra, de mi még mindig töretlenül egymás arcát fürkésztük.

- Köszönöm – nyögtem ki az első szót, ami az eszembe jutott, de amint felfogtam, hogy fogalma sincs, miért is hálálkodok, egyből belevágtam. – Az esélyt köszönöm, hogy meghallgatsz engem, és ígérem, hogy… – de mielőtt befejezhettem volna, a szavamba vágott.

- Az ígéreteket nem tartják be, Rob… ezt az egy dolgot tőled tanultam – majd tüntetőlegesen a kicsapódó hullámokat kezdte figyelni. Azonnal elpárolgott minden reményem, zavaromban azt se tudtam, hogyan folytassam, s hogy mindezt leplezni tudjam, inkább rágyújtottam. – Nem tudom, mi az, amivel helyrehozhatnád, amit tettél, de bízom benne, hogy nem akarsz rontani a helyzeten.

- Lehet, hogy mindezt most nem hiszed el, de sosem akartam neked fájdalmat okozni, esküszöm. Amy, tudom, hogy egy szemét alak vagyok, ahogy azt is, hogy elkövettem jó pár baklövést, de rájöttem valamire… azaz több dologra is – mélyen a szemébe néztem, de semmilyen érzelmet nem láttam benne. Vagy túlságosan is érzéketlenné vált az irányomba, vagy egyszerűen túl jól játszotta a szerepét. Jó lett volna tudni akkor és ott, hogy milyen érzelmeket is tükröznek valójában azok a szemek. – Szeretlek, és nem tudok nélküled élni – mondtam ki végül a gondolataim.

- És most mit vársz tőlem, Rob? Mit mondjak erre? – nézett vissza rám könyörgő szemekkel. – Mondd el nekem, hogy öljem meg azokat az érzéseket a szívemben, amiket itt hagytál? Hogy felejtselek el, ha minden pillanatban magam előtt látlak, akárhányszor becsukom a szemem?

- Nem akarom, hogy elfelejts! Bármit el tudok viselni, de ezt az egyet nem – ráztam meg a fejem, és két kezem közé vettem az arcát. – Tudom, hogy min mentél át, azt hiszed, csak te szenvedtél ez alatt az idő alatt? Borzalom volt, amit a hiányod művelt velem, de itt vagyok, és nem adom fel harc nélkül. Szeretlek, Amy, ha kell, ezerszer is elmondom. Szeretlek, szeretlek, szeretlek!

- Nem tudom, hihetek-e neked…

- Érezned kell, hogy szeretlek! Ezek nem csak üres szavak, esküszöm. Egyik reggel felkeltem, és rájöttem, hogy nem tudok változtatni a múltamon, de ugyanígy az érzéseimen sem. Kettőnk közül csak én lennék az, aki így van ezzel? – azonban nem akartam esélyt adni arra, hogy töprengeni kezdjen, így felálltam, és a part felé kezdtem húzni. – Mutatok valamit, gyere.

Amy gyűrűje:



A meghitt beszélgetés helyszíne:

Londoni alkony - 80. fejezet

Sziasztok!

Íme a 80. fejezet! :) Tudom, hogy nagyon vártátok, úgyhogy remélem, nem fogok csalódást okozni ^^ Mivel nagyon tetszett nektek az a fajta megoldás, amit Amy nehéz hónapjainál alkalmaztam, ismét kipróbáltam ezt a fajta nézőpontot :) Nem is őrlöm tovább az idegeiteket, jó olvasást a fejihez! A kommenteket most is várom (20!). Puszi, Angel

Ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=LkeoEdh_Vh4&feature=related


80. fejezet - Hiányzol... / Rob szemszög

Február

Kit akartam ámítani azzal, hogy egy kósza utazás ötlete majd minden gondunkat megoldja? – vetettem fel az oly sokszor feltett kérdést. Felidézve Amy unott – s nem utolsósorban érzelemmentes – tekintetét, úgy fest, csak saját magamat tudtam becsapni ezzel. De hiába is voltam tisztában azzal a ténnyel, hogy mindenért egyedül csakis én voltam a hibás, ez nem segített a helyzetemen.

Miért van az, hogy egyszerűen képtelen voltam változtatni ezen a helyzeten? Miért van az, hogy egy kapcsolatért csak az egyik fél harcol minden erejével? Mióta él az az íratlan szabály, hogy semmibe vesszük a másik próbálkozásait? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal feküdtem le és ébredtem fel minden reggel, mióta Los Angelesbe utaztam.

Ugyan már számtalanszor kértem Stephet, hogy ne egy luxushotelben foglaljon nekem szobát, ezúttal is hajthatatlan volt. Az ilyen helyek nekem semmit sem jelentettek, mindössze egy másik élet csábítását jelképezték, amely engem nem töltött el túl nagy boldogsággal. Mit számított egy minibár – tele itallal –, egy hatalmas franciaágy – puha ágyneművel –, ha az, akit szerettem, nem lehetett velem.

Alig értem vissza a hotelbe a forgatásról, a gondolataim máris Amy körül kezdtek el forogni. Minden percben azon agyaltam, vajon neki is annyira fáj-e, hogy távol vagyunk egymástól, mint nekem, mit csinálhat azokban a percekben, amikor nem a barátainkkal van éppen. Vajon éjjelente eszébe jut még, milyen is volt egymás karjaiban elaludni, vagy egy-egy lopott csókot váltani?

Végül annyira belefáradtam a megválaszolatlan kérdéseim hadának boncolgatásába, hogy unottan dőltem el az ágyon, a forgatókönyvvel a kezemben. Igyekeztem beleélni magam a jelenlegi szerepembe, de akárhányszor is ismételgettem magamban a már előzőleg átvett szöveget, hiábavaló volt. Végső elkeseredésemben a távirányító után kutattam, hogy beüzemeljem a plazma tévét, azonban hiába a sok csatorna, egyik sem terelte el a figyelmem.

Szüntelenül anya szavai csengtek a fülemben, amelyekkel búcsúzott… Minden szava édes megnyugvással melengette megsebzett szívemet, gyógyír volt minden kimondott és kimondatlan problémámra. Csak egyetlen dolgon nem tudott változtatni csupán, mégpedig azon a cseppet sem elhanyagolható tényen, miszerint Amy nem volt már velem.

- Ha egy percig is belegondolsz az ő helyzetébe, rá kell jönnöd, hogy hibáztál, kisfiam, ezen nem tudok szépíteni – hajtotta be anya a veranda ajtaját.

- De nem is adott esélyt rá, hogy megmagyarázzam! – emeltem fel a hangom, akár egy sértődött kisgyerek, aki csak az igazát tudja hajtogatni. – Nem hagyta, hogy megmagyarázzam neki! Akkor mégis mit kellett volna tennem? – vágtam hozzá az engem nyomasztó kérdéseket.

- Talán nem elpuskázni a lehetőségeidet – válaszolta komoly, már-már színtelen hangon. Akkor és ott éreztem először, hogy az anyám nem engem támogat, nem engem bíztat, és ez rohadt érzés volt. Talán ő is észrevehette rajtam ezt a fajta megdöbbenést, mert folytatta. – Nem fogom végigasszisztálni, ahogy tönkreteszed azt a szegény lányt és magadat, úgyhogy egyetlen lehetőséged maradt.

- Mégpedig? – sóhajtottam lemondóan, mégis bizakodva.

- Most utazz el, hagyd, hogy átgondolja az érzéseit. Az idő segíteni fog helyrehozni a hibáidat, de ne engedd, hogy elfelejtsen téged. Közben te is gondold át, hogy mit rontottál el, aztán pedig gyere vissza és hódítsd meg újra – ölelt át szorosan.

Mintha az a meghódítás olyan könnyen ment volna. Elmondani sem tudom, hányszor ragadtam kezembe a telefont, és nyomtam be a hívásindító gombot, végül azonban mégis feladtam a próbálkozást. Gyáva voltam. Féltem attól, amit hallhatok, attól, hogy esetleg ő már elfelejtett engem, de az is hasonló rettegéssel töltött volna el, ha esetleg kiderült volna, hogy már más oldalán találta meg a boldogságot.

Az is bántott, hogy Amy szerelme mellett valószínűleg Kellan és Candy barátságát is örökre elveszettem, amit szintén nem volt könnyű megemészteni. Mostanra már felfogtam, hogyan is értik azt, hogy a biztos megöl, de túlélheted, míg a kétely éltet, de közben belehalsz. Lassan úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem, ezt pedig csak fokozta, amikor a szoba ajtaja hatalmas csattanással kivágódott.

- Robert, mégis mi a fenét művelsz? – rivallt rám mindennemű magyarázkodás nélkül Steph. – Minek ez az átkozott telefon, ha fel se veszed? – kapta fel az ágyon lévő készüléket, majd visszahajította. – Hallod, neked beszélek!

- Hallom – válaszoltam kelletlen hangon, Steph ugyanis már azóta a nyakamban loholt, hogy Los Angelesbe utaztunk. Olyan volt, mint egy felügyelőtiszt, aki naponta ellenőrizte, csináltam-e valami ostobaságot. – Most újabban mi a probléma?

- Probléma? Semmi… mindössze annyi, hogy Patrick hívott, és nincs megelégedve a munkáddal, Robert! Ez elég nagy probléma?

Steph – és vele együtt Patrick is – jogosan vádoltak azzal a ténnyel, hogy a munka rosszabbul ment, mint eddig bármikor. Minden szabad gondolatomat az kötötte le, hogy próbáltam kijavítani, amit elrontottam, ezért minden energiát, amit a munkába kellett volna fektetnem, felemésztettem.

- Hidd el, megértem, min mész át – ült le az ágyam szélére –, de egy roncsra nem lesz szüksége… szedd össze magad, kérlek.

Március

Hallgattam Steph tanácsára, bár magam sem tudtam volna pontosan megmagyarázni, honnan vettem hozzá elég akaraterőt. Míg nappal minden erőmmel azon voltam, hogy ne gyűrjenek maguk alá a problémáim, és a színészetre koncentráljak, addig éjjelente továbbra is a saját démonjaimmal küzdöttem.

A miértekre sosem volt válasz, csak az a mély üresség tükröződött a szemeimben reggelente, amelyet ez idáig sem tudtam kiűzni a szívemből. Tudom, naivan hangzik, de legbelül igenis azt éreztem, hogy nem vagyok teljes, valami – azaz pontosabban valaki – hiányzott ehhez.

Hiányoztak az összebújós éjszakák, amikor csak csendben feküdtünk és öleltük a másikat, hiányzott, ahogy rám nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, ahogyan az is, hogy magához húzzon egy hosszú ölelésre egy fáradt nap után. Aztán ott volt, amikor együtt főztünk, s végül mindig ugyanaz volt a vége… káosz és hangos nevetések.

Mindezek mégis eltörpültek amellett, ami igazán hiányzott… egyszerűen maga a lénye, az az Amy, akivé akkor vált, amikor mellettem volt, és az a Rob, akivé én váltam az ő oldalán. Én mégis igyekeztem ezt az érzelemtengert leplezni, elvégre mégis csak férfi voltam.

Ez azonban nem ment túl jól, csak a vak nem látta, hogy mi játszódott le bennem, ugyanis egy dologban sosem voltam profi, mégpedig abban, hogy eltitkoljam az érzéseimet. Minden apró kétség, fájdalom, s nem utolsó sorban kétség azonnal kiült az arcomra, ezzel megpecsételve a hangulatomat is.

Ugyan igyekeztem beilleszkedni a társaságba, mégsem ment olyan könnyedén. Steph szerint szükségem lett volna egy kis társasági életre, én azonban egész másképp gondoltam ezt. Nem vágytam senki társaságára, csak szerettem volna egyedül lenni, hogy a visszatérésem minden apró lépését megtervezzem.

Egyik reggel azonban akaratlanul is abba a csapdába estem, hogy alábecsültem őt, ugyanis Bianca a sminkes lány azzal a nagyszerű hírrel fogadott, hogy megérkezett a stábbuli zenekara, és hogy én már eldöntöttem-e, kit hozok magammal este. Mondanom sem kell, hogy a halvány mosoly azonnal az arcomra fagyott, de több időm nem maradt bosszankodni, ugyanis a forgatás elkezdődött.

- Rob, ma igazán kitettél magadért – dicsért meg Patrick a zárójelenet végén. – Látom, hasznodra vált, hogy Steph a lelkedre beszélt, ugyanis te egy nagyszerű színész vagy, fiam – veregetett vállon, majd elindult a hosszú folyósón, de egy pillanatra megtorpant és visszafordult felém. – Ja, amíg el nem felejtem, a bulin legyél ott! Számítok rád, Rob!

Még esélyem sem volt hárítani, olyan hirtelen tűnt el. Komolyan kételkedtem ebben az egész felhajtásban – s nem utolsó sorban, a fontosságában –, és végiggondolva, senkivel sem barátkoztam össze annyira, hogy értelmét nyerte volna ez az egész. Legalábbis legjobb tudomásom szerint egy emberrel sem elegyedtem szóba, szigorúan csak a formális beszélgetésekre szorítkoztam.

Nem kellett több tanács, pátyolgatás, elég volt nekem Ashley is. Ő legalább tudott valami olyasmit nyújtani, amit más nem… híreket Amyt illetően, a levelei által. Eleinte sokáig nyúztam őt egy csöppnyi betekintésért, végül pedig beadta a derekát. Attól kezdve minden nap felhívtam, jött-e újabb levél, s ez a buli napján sem volt másként.

- Rob, higgadj már le, Amy nem jelentkezett – korholt le az iménti számonkérésem miatt. – Te vagy az első, akinek szólok, mikor tanulod már meg?

- Tudom, csak egyszerűen megöl ez a bizonytalanság… és még ez a buli is – panaszkodtam neki, mire a vonal másik végén meghallottam egy sikkantást. – Most meg mi van? – értetlenkedtem.

- El kell menned, ez parancs, Rob! – utasított ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha kihagyod ezt a lehetőséget, én magam rúgom szét a formás segged!

- Értettem főnök! Akkor majd később beszámolok – búcsúztam el, majd ígéretemhez híven visszamentem a szállodába, hogy felkészüljek az előttem álló estére…


Pontban nyolckor a megbeszélt étterem ajtajában álltam az utolsó szál cigimet szívva, mikor egy kisebb tömegbe botlottam, akik vidáman kacarászva közeledtek felém. Azonnal felismertek, így nem úszhattam meg az estét pár autogram kiosztása nélkül, de mondhatni, hogy már egészen megszoktam.

Odabenn a jelek szerint mindenki remekül érezte magát, kivéve a sarokban üldögélő Grace, aki egyedül az asztalán lévő pezsgőspoharak társaságát részesítette nagy előnyben. Megejtettem pár üdvözletet, majd gyors léptekkel az asztala felé indultam, hogy megtudjam, mi bántja.

- Ennyire hiányozni fogok? – szólítottam meg, mire azonnal felkapta a fejét. – Szia, Grace.

- Jól látod, Robert – nézett végig a pezsgőspoharak garmadán –, valóban mélységesen bánt, hogy nem láthatlak többé – nevetett fel, majd felém tolt egy poharat. – Ezért pedig kapsz egy ingyenes tanácsot.

- Mégpedig? – ráncoltam össze a homlokom.

- A nők szeretik, ha figyelsz rájuk, de néha azt akarják, hogy hagyj nekik teret. Amikor azt mondják, hagyd őket békén, ők akkor is csak arra várnak, mikor öleled már meg őket. Ha van valaki, aki szeret és hazavár, ne várakoztasd sokáig… tedd örökre a magadévá! – azzal lezárva a beszédét koccintásra emelte a poharát.

Április

Régi jó szokásomhoz híven késésben voltam, és ezzel nem is lett volna semmi baj, ha nem Ashleyhez lettem volna hivatalos. Köztudott volt, hogy Ash semmit sem utált jobban, mint azt, hogyha valaki megvárakoztatta. Párszor áthágtam a piros lámpánál megállunk szabályt is, és még így is tizenöt perc hátrányban voltam.

Sokszor tartottuk a kapcsolatot telefonon, amikor éppen a forgatáson lógtam és egy baráti hangra volt szükségem, amikor pedig kievickéltem az „őrültek házából”, ő boldogan elcibált egy kávézóba, ahol magunk között lehettünk, és hosszú-hosszú órákat töltöttünk beszélgetéssel.

- Ash, megjöttem – kukkantottam be félve a bejárati ajtón, mikor a mini tornádó váratlanul a nyakamba vetette magát. – Húha, nekem is hiányoztál – ölelgettem meg nevetve.

- Tudom a megoldást! – ujjongott, majd kézen ragadott, és a nappali felé kezdett húzni. Olyan volt, mint egy túlpörgött drogos, leszámítva, hogy Ashnek semmilyen tudatmódosító szerre nem volt szüksége, egyszerűen a természeténél fogva volt ilyen.

- Halljuk – függesztettem kíváncsi tekintetem csintalanságról árulkodó szemeibe, melyek érthetetlen módon engem is bizakodásra sarkalltak. Fogalmam sem volt, hogy csinálta, de sikerült reményt ébresztenie bennem.

Érdeklődve vártam, ezúttal milyen őrült ötlettel áll majd elő, hiszen a Los Angelesben töltött idő alatt több tucat lehetőséget számba vettünk. Csak hogy néhányat említsek, a top tízes lista élén volt az emberrablás, a halálra csókolás és akkor még szóba sem került a szeretett barátnőm szerinti legjobb eshetőség… legújabb terve azonban nem várt meglepetést okozott.

- Vissza kell menned Londonba, Rob – fecsegte ki az ötletét. – Mennyi ideje is mentél el? – tette fel a költői kérdést, hiszen nagyon is tisztában volt vele, ahogyan én is… minden másodpercet számoltam. – Lényegtelen, ugyanis biztos vagyok benne, hogy Amy megbocsátott!

- Biztos ez? Beszéltetek? – kaptam a keze után, mentőövet remélve a válaszaitól, de sajnos megint csalódnom kellett.

- Nem, sajnálom – csóválta a fejét, majd látva csalódottságom, megölelt. – Jaj, Rob, vedd már észre, hogy mindenki tudja, mi a helyes, csak ti vagytok ennyire vakok. Csak egy kérdésemre válaszolj. Képes lennél nélküle élni?

- Természetesen nem – vágtam rá habozás nélkül.

- Akkor még mire vársz? – pattant fel mellőlem, majd a kezembe nyomott egy eddig az asztalon lévő borítékot. – Megvettem a repülőjegyeket, két óra múlva indul a géped. Gondolom, menni fog a pakolás – villantott egy fülig érő vigyort.

Mondanom sem kell, hogy a legkevesebb gondom az volt, hogyan csomagolok majd össze az előttem álló útra. Egy szélsebes búcsút és hálálkodást követően újabb féktelen száguldásba kezdtem Los Angeles forgalmas útszakaszain, hogy minél hamarabb a szállodában lehessek.

Lift helyett a lépcsőt választottam, muszáj volt levezetnem valahogy a bennem tomboló feszültséget, ehhez pedig három emelet megmászást találtam célszerűnek. A szobám most közel sem volt olyan rideg és barátságtalan, mint az elmúlt időben, de már csak egy dolog érdekelt… hogy hamarosan ismét Amy közelében lehetek.

Miután összepakoltam az összes cuccomat, már csak a kijelentkezés volt hátra, amit viszonylag gyorsan elintéztem. Ezek után fel akartam hívni Stephet, hogy értesítsem a hazatérésemről, ám szerencsémre – s talán az övéjére is – nem volt elérhető, így csak egy hangposta üzenetet hagytam neki.

A LAX-ra taxival mentem ki, ahol már csak percek választottak el a beszállástól, így megszaporázva lépteimet indultam el a csomagjaimmal, hogy percekkel később – immár elfoglalva a helyemet – fújhassam ki a levegőt, miközben a London felé tartó járat a magasba emelkedett.

Az egész utat végigfészkelődtem, ugyanis hol Amy reakciója miatt voltam kiborulva, hol pedig a nem tervezett utazásom következményei miatt aggódtam. A pár órás út olyan gyorsan eltelt, hogy a következő, amire felkaptam a fejemet, az a stewardess hangja volt, aki felszólított minket a biztonsági övek bekapcsolására.

Gyermeki izgatottság lett rajtam úrrá, amint leszálltam a gépről. Igyekeztem elvegyülni a tömegben, elkerülve az esetleges lebukást. Nem vágytam arra, hogy népes fogadóbizottság várjon haza, viszont az egyetlen ember, akinek a közelségére vágytam valószínűleg semmit sem sejtett mindabból, hogy visszatértem.

Már kezdtem azt érezni, hogy nyert ügyem van, amikor a vakuk kegyetlenül az arcomba villantak. Hiábavaló volt minden próbálkozás, azonnal felismertek, és mint a keselyűk a dögre, úgy rajzottak körém. Egyetlen kérdés motoszkált a fejemben: Mi közöm nekem ehhez az egész felhajtáshoz, ami momentán az életem?

Aztán megpillantottam valakit ennek az egész felfordulásnak a közepén, és alig akartam hinni a szememnek. Többé nem érdekeltek a fotósok, sem semmi más a világon, csak az, hogy megszólítsam őt, hogy beszélhessek vele, így áttörtem az előttem tornyosuló embertömegen.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg az ő kutató pillantása, amellyel az én közeledő alakomat szemlélte. Egészen addig élt bennem a remény, amíg nem néztem a szemébe… Elmondhatatlanul fájdalmas érzés volt, hogy az a gyönyörű szempár, mely egykor úgy nézett rám, mintha én lennék a mindene, akkor és ott úgy meredt rám, mintha némán azt üvöltötte volna: menj a közelemből!

Én azonban gyökeres ellentéte voltam mindennek. Nem tudtam magamnak parancsolni, úgy ittam az elém táruló látványt, mint a szomjan haló ember, amely nemrég bukkant rá egy oázisra a sivatag kellős közepén. Ha tehettem volna, akár órákig is elnéztem volna tökéletes alakját, vállára omló egyenes tincseit, de cselekednem kellett, már nem volt elég összekapcsolódó pillantásunk.

- Amy! Hova… hova készülsz? – adtam hangot döbbenetemnek, mikor pillantásom méretes csomagjaira vándorolt, ezt követően pedig vissza rá.

- Elutazom – nyögte ki hosszas csend után, de én egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek… sőt, a szememnek sem, így tettem pár lépést felé, de ő elhátrált, egyenesen Kellan háta mögé bújva.

Pontosan ettől féltem, elmém mégis hevesen tiltakozott a látottak ellen. Nem veszíthetem el ismét, nem engedhetem, hogy magyarázatok nélkül menjen el! – hajtogattam magamban, azonban elég volt egy röpke perc, hogy minden kicsússzon a kezemből, s az egyetlen, ami emlékeztetett arra, hogy az iménti találkozás nem álom, csupán Amy távolodó alakja volt.

- Szeretlek, Amy! – kiabáltam utána, de ő meg se rezzent, csak tovább sétált a többi utast követve.

- Rob, jobb lesz, ha nem csinálsz műsort – lépett elém Kellan. – El sem hiszed, mennyi mindenen mentünk keresztül, és nem engedem, hogy megint tönkretedd Amyt – vette elő a keményebb hangnemét.

- Oh, Mr. Nagyokos, te aztán nagyon képben vagy – köptem dühösen a szavakat, majd ügyet sem vetve rá, kisétáltam a terminálból.

Látszólag úgy tűnhetett, hogy elvesztettem Amyt, de ahogy mondani szokás, ez csak egy csata volt, s ezt általában még számtalan másik követte. Magabiztos voltam, végre életemben először tudtam, mit akarok. Felrémlettek Grace utolsó szavai, mely szerint tegyem örökre magamévá Amyt. Jelenleg az örökre részen dolgoztam.

Rob szállodai szobája: